Ha megkérdezünk valakit Magyarországon arról, mitől érzi rossznak az életét, kétféle válaszra számíthatunk bízvást: egyrészt, hogy a rossz anyagi körülmények miatt, másrészt pedig, hogy a munkanélküliség fenyegetése okán. Sietnénk leszögezni: tisztában vagyunk azzal, hogy Magyarországon nagyon sokan élnek nagy szegénységben, és azzal is, hogy a rendszerváltáskor hirtelenjében megszűnő körülbelül másfél millió munkahely hiányát családok tízezrei sínylették meg. Éppen ők a legfőbb okai annak, amiért fontosnak tartjuk ezeknek a mítoszoknak a lebontását: mert ott, ahol mindenki szegénynek gondolja saját magát, elapadnak a szolidaritásnak azok a forrásai, amelyek képesek volnának eggyé fűzni a társadalmat.
Ugyanis a szegénység és a munkanélküliség, miközben ma is emberek sokaságának jelentik a mindennapok realitását, időközben mítosszá váltak – a valóságtól akár teljes mértékben elszakadó hívószavakká, amikkel – objektív okokkal sokszor indokolhatatlanul – nyomorúságos közérzetünket akár a magunk számára is racionalizálni tudjuk. A konkrét, reáliákban tetten érhető „rossz” (hiszen a tényleges létbizonytalanság mindkét, sokat emlegetett formája ilyen lenne) helyett sokkal inkább valamiféle általános biztonsághiány az, ami véleményünk szerint ezt a rossz közérzetet magyarázza. A magyar társadalomnak az elmúlt húsz év nem volt elég arra, hogy alkalmazkodjék a megváltozott körülményekhez: ahhoz, hogy most már maga alakíthatja saját sorsát, de a felelősséget is viselnie kell azért.
Tanulmányunkban részletesen bemutatjuk a szegénység és a munkanélküliség "mítoszainak" arcait, a következő két bejegyzésben csak - véleményünk szerint beszédes - pillanatfelvételt mutatunk ezekről.
