A munkanélküliség kérdése valamivel összetettebb. A magyar munkaerőpiac talán legnagyobb problémája ugyanis nem a szó közgazdasági értelmében vett munkanélküliség: az egyáltalán nem magas mondjuk az EU átlagához viszonyítva, hanem a nagyon alacsony aktivitási szint, vagyis az, hogy a munkavállaló korú lakosságnak csak viszonylag kis hányada jelenik meg a munkaerőpiacon. Ez különösen a legfiatalabbakra és a legidősebbekre igaz:
A hétköznapi gondolkodás persze valószínűleg az inaktivitás, a „munka nélkül élés” legtöbb válfaját munkanélküliségként tartja számon, ráadásul feltételezhetjük, hogy a magas inaktivitás okaként a legtöbben azt jelölnék meg, hogy „nincs munka”, nincs hol elhelyezkedni.
Anélkül, hogy belemennénk ennek – a tanulmányban szintén bőségesen tárgyalt – részleteibe, egyvalamit mindenképpen le kell szögeznünk. Bár az nem biztos, hogy ahol van munkakínálat, ott egy idő után lesz munkakereslet is – hiszen ebben a tágabb gazdasági, politikai, gazdaságpolitikai környezetnek is nagy szerepe van –, az azonban igen, hogy ahol nincs kínálat, onnan a kereslet is eltűnik. A rendszerváltás, a munkahelyek tömeges megszűnésének idején a munkaerőpiacról kivezető féllegitim menekülőutak egész arzenálját teremtettük meg és működtetjük többé-kevésbé azóta is. Rokkantnyugdíjasként élni, harminc éves korig egyetemre járni, tíz évig GYES-en lenni ma Magyarországon elfogadott dolog –sokkal inkább elfogadott, mint ha valaki azt mondja magáról, hogy „munkanélküli”. Ez a tény pedig, súlyosbítva azzal, hogy a bizonytalanságot, ami pedig a jól működő munkaerőpiacnak is többé-kevésbé a sajátja, alig-alig tudjuk csak elviselni, nem kifejezetten kedvez a biztonságos inaktív státuszok elhagyásának.
